„A férfi először az előszobába megy, hosszan kotorászik a gardróbba beakasztott tollkabátja zsebében, a tenyerébe rejti, amit keresett, a konyhában tölt magának egy tekintélyes adag Remy Martint, magára kapja a nappaliból nyílówellness-szoba fogasán lógóköntösét, és kióvatoskodik a deres éjszakában vacogóhatalmas terasz sarkában pöffeszkedő, hétszemélyes jakuzzihoz.

Beleereszkedik a bársonyosan meleg vízbe, maximálisra állítja a fúvókák teljesítményét, kortyol egyet a konyakból, és kinyitja a tenyerét, hogy végre zavartalanul megvizsgálhassa a zsákmányát.

Közönséges fekete bőr karkötő, egy horgonyt formázófémcsattal a tetején.

Óvatosan végigsimít az aprófémhorgonyon, ott, ahol egy szabad szemmel alig láthatóvérpettyet vesz rajta észre, lassan a szájához emeli az ujját, és a nyelve hegyével finoman megérinti.

Áramütés.

Hirtelen ott van újra a nádasban.



Érzi a rothadótőzeg tolakodószagát, miközben mind beljebb hatolt az érintetlen sűrűaljnövényzetben, érzi a száraz nád pengeszerűapróvágását a kézfején, amikor a testet vonszolta, érzi a tüdejébe áramlójéghideg levegőt, mintha megannyi gombostűfúródna a tüdőhólyagocskákba, és igen, újra érzi a vér ízét. 

Azt a semmihez sem foghatófémes-édes ízt.

Nem akar sietni. Ki akar élvezni minden pillanatot.

És pontosan tudja, hogy újra meg akarja tenni.”