Márai Sándor naplóinak XVII. kötete az 1978-1981-es időszakot öleli fel, amelyet ideiglenesség, átmenetiség, állandó úton levés határozott meg: Amerikából Európába, Salernóba, és onnan vissza; helyet, utolsó otthonukat keresték feleségével. Európa ekkor már csak „idegen ismerősség" számára, Amerika jelenti az „ismerős idegenséget", az óceán, a tágasság, a „nagyvilági táj" perspektíváját, végül San Diego lesz fizikailag beszűkülő életük színtere. Legotthonosabban azonban, ahogy többször is lejegyzi, a repülőúton érzi magát, kontinensek, óceánok fölött, eltávolodva mindentől. Az elmúlásról, a betegségekről tárgyilagos, sőt időnként szarkasztikus hangon beszél, ugyanolyan távolságtartással, mint ahogy a világpolitikai híreket és - bármennyire elbűvöli is - a technikai, tudományos vívmányokat rögzíti.

A másik tér, amelyben élete zajlik, a szimbolikus otthon: az irodalom, az őt körülvevő könyvek biztonságosabb tere. A napló jelentős részében olvasmányait elemzi, ahogy a korábbi kötetekben is. És persze tovább boncolgatja Magyarországhoz való ambivalens viszonyát is.