A pálya szélén a magyar irodalom első és mindmáig legjelentősebb futballregénye. Magának való, életét egy pincében, ágyrajáróként tengető főhőse túl van már (majdnem) mindenen, és a futballon kívül nem érdekli semmi, se pénz, se család, se boldogulás. Cseppet sem meglepő, hogy a polgári nevét is elveszítette, és egyszerűen Csempe-Pempének hívják. Amolyan 20. századi Odüsszeusz ő, csak éppen nem a feleségéhez akar visszatérni, hanem egy harmadosztályú mérkőzésre megy el a világ végére, és a pálya körül kering, bolyong, hogy örök szerelmének, imádott klubjának, a Titániának megszerezze a Hálókocsi tehetséges ifjú hálóőrét, Hübner Mikit, és hosszú távra megoldják a kapuskérdést.



„olvastam egy remek új Mándy-kéziratot, futballista-regény, most megy a Magvetőhöz, a Gallimard-nak is nagyon ajánlhatnám. Ő a legjobb modern fiatal írónk, messze!” (Ottlik Géza, 1962 októberében)

„Elkezdtem olvasni, és nem tudtam abbahagyni. Beleragadtam a szövegbe. A focihoz soha nem értettem, és nem találkoztam még Mándy nevével – de a kézirat fantasztikus volt. Lektori jelentésemben nem titkoltam, hogy ez egy nagyszerű könyv.” (Márványi Judit, a könyv első kiadásának szerkesztője) 

„amit Mándy tud, itt teljesen tudja. S amit tud, ő tudja csak.” (Török Endre, Kortárs, 1964/6)



„– Egy csapat van – mormolta Csempe-Pempe eszelős makacssággal. – Egyetlenegy csapat van. – Fölnézett az égre, mint aki azt várja, hogy ott robog át az az egyetlenegy csapat, amiért az ember drukkol otthon, drukkol a pályán, kimegy minden mérkőzésére, még vidékre is, ha meg külföldön játszik a csapat, akkor ott ácsorog megmerevedett nyakkal az eredményhirdető tábla előtt.”