EGY ÁTOK AZ IGAZ SZERELEMÉRT

Elveszíthetjük-e az emlékét annak, ami egykor a szívünk része volt? Evangeline Fox a Fenséges Északon révbe ért: hozzáment a jóképű herceghez, egy fantasztikus kastélyban lakik, minden álma teljesült.
Boldogan él.
Tényleg boldogan él?
Evangeline nem is sejti, milyen pusztító árat fizetett ezért a tündérmeséért…

Végéhez ér Stephanie Garber második nagy sikerű trilógiája, a Caravalután a Volt egyszer egy összetört szív-sorozat is megkapja méltó befejezését. Miután Evangeline Fox három csókért cserébe lepaktál a Szívek Hercegével, majd egy gyilkos átok következtében ismét Jacks az egyetlen segítsége, az Egy átok az igaz szerelemért című kötetben ismét egy kegyetlen próbát kell kiállnia, hogy tényleg boldogan éljen, amíg meg nem hal.

A regényből exkluzív részletet olvashattok itt, a Nyugati tér blogon.

Stephanie Garber: Egy átok az igaz szerelemért (részlet)

Evangeline Fox mindig is hitt abban, hogy egy napon egy tündérmesében találja magát. Kislány korában akárhányszor különleges szállítmány érkezett az édesapja régiségboltjába, ő azonnal a ládákhoz szaladt. Szemügyre vette a holmikat, és azt kérdezte magától: lehet, hogy ez az? Lehet, hogy ez a tárgy fogja átjuttatni egy mesevilágba?

Egyszer érkezett egy hatalmas láda, benne csupán egy kilincsgombbal. A kilincsgomb smaragdzöld színben pompázott, és varázslatosan csillogott rajta a fény. Evangeline meg volt győződve róla, hogy ha felszereli az ajtóra, az egy másik világba nyílik majd, és ezzel kezdetét veszi a tündérmeséje.

Ám a kilincsgomb sajnálatos módon nem nyitott semmilyen rendkívüli ajtót. Viszont Evangeline nem adta fel a reményt, hogy egy napon máshol találja magát.

A REMÉNY, A KÉPZELET ÉS A HIT EVANGELINE SZÁMÁRA MINDIG OLYAN VOLT, MINT A LEVEGŐVÉTEL. ÉS MÉGIS NEHEZEN KAPOTT LEVEGŐT, AMIKOR MÁSHOL TALÁLTA MAGÁT, EGY JÓKÉPŰ FIATALEMBER KARJÁBAN, AKI AZT ÁLLÍTOTTA MAGÁRÓL, HOGY A FÉRJE.

A férje. A szótól forogni kezdett vele a világ. Hogyan? Hogyan? Hogyan? Túlságosan elragadták az érzelmek, hogy egyszavasnál összetettebb kérdést tegyen fel. Sőt, még ezt sem sikerült hangosan kimondania.

Ha a férfi nem öleli olyan szorosan, Evangeline talán visszarogy a padlóra, nehéz volt egyszerre ennyi mindent feldolgozni, egyszersmind ennyi mindent elveszíteni.

Az egyik utolsó dolog, amire emlékezett, hogy az otthonukban ül a haldokló édesapja mellett. Ám az emlék határai bizonytalanul elmosódtak. Mintha a halál egy megfakult arckép része lett volna, amely éppenséggel nem megfakult, hanem bizonyos részeit könyörtelenül kitörölték. Evangeline nem emlékezett tisztán az apja halála előtti hónapokra, és semmire, ami utána történt. Még azt sem tudta felidézni, hogyan kapta el a végzetes lázat.

Csak annyit tudott, hogy az édesanyjához hasonlóan az apja is meghalt – és ez már jóval ezelőtt történt.

– Megértem, hogy ijesztő. Biztosan egyedül érzed magad, de nem vagy egyedül, Evangeline. – Az idegen, aki az állítása szerint a férje, még szorosabban magához húzta.

Magas volt, olyan magas, hogy Evangeline kicsinek érezte magát mellette, miközben a férfi olyan erővel ölelte, hogy érezte a remegését. A lány gyanította, hogy nem fél annyira, mint ő, de egyértelműen nem volt olyan magabiztos, mint amilyennek mutatta magát.

– Itt vagyok neked… és bármit megtennék érted.

– De én nem emlékszem rád – felelte Evangeline, és tétován kibontakozott az ölelésből. Az egész annyira nyomasztó volt. Főleg a férje.

Mély ránc tűnt fel az idegen két szemöldöke között, ahogy Evangeline elhúzódott tőle, de türelmes, halk és megnyugtató hangon válaszolt neki:

– A nevem Apollo Acadian.

EVANGELINE TOVÁBBRA IS CSAK VÁRTA, HOGY FELLOBBANJON BENNE A FELISMERÉS LÁNGJA, VAGY LEGALÁBB EGY APRÓ SZIKRÁJA. SZÜKSÉGE VOLT VALAMI ISMERŐSRE, VALAMIRE, AMIBE KAPASZKODHAT, ÉS APOLLO ÚGY NÉZETT RÁ, MINT AKI AZT SZERETNÉ, HA Ő LENNE EZ A VALAMI. SOHA SENKI NEM NÉZETT MÉG RÁ ILYEN ELSZÁNTAN.

A tündérmesék hősei jutottak róla eszébe. Széles váll, markáns állkapocs, sötét, szikrázó szempár és jómódról árulkodó ruházat, amely kincsek, ládák és paloták képét idézi fel. Magas nyakú, sötétvörös kabátot viselt drága aranyszínű hímzéssel a kézelőn és a vállrészen. Alatta valamiféle zekét – legalábbis Evangeline úgy vélte, így nevezik. A férfiak otthon Valendában máshogy öltözködtek.

De Evangeline egyértelműen nem otthon volt. A gondolatra újabb hullámban tört rá a pánik, amitől hadarni kezdett.

– Hogy kerültem ide? Hogyan ismerkedtünk meg? Miért nem emlékszem rád?

– Az emlékeidet ellopták, valaki el akart választani minket egymástól. – Valami villant a barna szempárban, de Evangeline nem tudta eldönteni, hogy harag vagy fájdalom.

Azt kívánta, bárcsak emlékezne rá. De minél jobban erőlködött, annál rosszabbul érezte magát. Fájt a feje, és a mellkasában űr tátongott, mintha nem csak az emlékeit veszítette volna el. Egy pillanatra olyan mélységes, könyörtelen erővel tört rá a szenvedés, hogy a szívéhez kapott, félig-meddig arra számítva, hogy egy lyukat talál a helyén. De nem talált sebet. A szíve még mindig a helyén volt: érezte, ahogy ver. Ám egy kétségbeejtő pillanatra felötlött benne, hogy nem lenne szabad vernie, a szívének is darabokban kellene lennie, mint amilyen összetörtnek ő érzi magát.

Ekkor egy gondolat tört fel a mélyből, bár inkább csak gondolatfoszlány.

Valami fontosat kell elmondania valakinek.

Nem emlékezett rá, mit, de úgy érezte, az egész világ sorsa múlik ezen az egyetlen dolgon, amit tovább kell adnia. A puszta gondolattól szaporábban vert a szíve. Próbálta felidézni, mi ez a valami, és kinek kell elmondania – lehet, hogy ennek az Apollo nevű valakinek?

Lehet, hogy ezért lopták el az emlékeit?

– Miért akarnak minket elválasztani egymástól? – kérdezte Evangeline.

Szívesen nekiszegezett volna további kérdéseket is. Megkérdezte volna még egyszer, hogyan ismerkedtek meg, és mióta házasok, de Apollo ekkor már láthatóan ideges volt.

Lopva elnézett Evangeline válla felett, majd halkan azt felelte:

– Ez bonyolult.

A lány követte a tekintetét. Az ajtó mindkét oldalán egy-egy kőből faragott harcos angyal magasodott, bár sokkal élethűbbnek tűntek, mint az a faragványoktól elvárható. Széttárt szárnyukat rászáradt vércseppek mocskolták. A látványuktól megint elszorult a mellkasa, mintha a teste még mindig emlékezne valamire, amit az elméje elfelejtett.

– Tudod, mi történt itt? – kérdezte a lány.

Egy töredékmásodpercre mintha bűntudat árnyékolta volna Apollo tekintetét, bár lehetett szomorúság is.

– Megígérem, hogy válaszolok minden kérdésedre. De most ki kell jutnunk innen. El kell mennünk, mielőtt visszajön.

– Kicsoda?

– A gazember, aki elvette az emlékeidet. – Apollo határozott mozdulattal Evangeline keze után nyúlt, majd szaporán kivezette a harcos angyalok által őrzött ajtón.

A szemcsés késő délelőtti napfény megvilágította az itt-ott már elrongyolódott szalagokkal összekötött kéziratokkal teli polcokat. Úgy tűnt, egy ősrégi könyvtárban járnak, bár minél mélyebbre hatoltak benne, a könyvek annál újabbnak tűntek.

A poros kőpadló csillogó márványban folytatódott, a mennyezet magasabb lett, a fény élesebb, a kéziratokat bőrkötéses könyvek váltották fel. Evangeline megint igyekezett valami ismerőset találni a késő délelőtti derengésben. Valamit, amitől visszatérnek az emlékei. A feje mostanra jobban kitisztult, de semmi sem lett ismerős.

Tényleg valahol máshol járt, és úgy tűnik, olyan sok időt töltött itt, hogy megismerkedett hősökkel és gonosztevőkkel, majd belekeveredett a harcaikba.

– KI AZ? – KÉRDEZTE. – KI LOPTA EL AZ EMLÉKEIMET?
APOLLO LASSÍTOTT. AZTÁN GYORSABB LÉPTEKRE VÁLTOTT.
– MEGÍGÉREM, HOGY ELMONDOK MINDENT, DE ELŐBB KI KELL JUTNUNK INNEN…

– Jaj nekem! – kiáltott fel valaki.

Evangeline megfordult, és egy fehér köpenyes nőt pillantott meg a könyvespolcok között. A nő – Evangeline könyvtáros-félének gondolta – a szájához kapta a kezét, és rámeredt. Ámulat ült ki az arcára, tágra nyílt szemét határozottan Apollóra szegezte.

Egy másik könyvtáros rontott be a folyosóra. Ő felsikoltott Apollo láttán, majd azonnal elájult, elejtve egy halom könyvet. Az első könyvtáros felkiáltott.

– Csoda történt!

Még több tudós és könyvtáros lépett elő, és mind hasonlókat kiabáltak.

Ahogy köréjük sereglettek, Evangeline Apollóhoz húzódott. Előbb a könyvtárosok, majd a szolgálók és az udvaroncok gyűltek köréjük. Végül berontottak a széles mellkasukon fényes páncélt viselő őrök, akiket kétségkívül a lárma csalt ide.

A terem legalább négy emelet magas volt, de hirtelen kicsinek és fullasztónak tűnt, ahogy egyre több ismeretlen közelített feléjük.

– Visszatért…

– Életben van…

– Csoda történt! – hajtogatták áhítatosan, miközben könnyek csordultak le az arcukon.

Evangeline nem értette, mi történik. Úgy érezte, mintha olyasminek lenne a szemtanúja, ami általában templomokban szokott zajlani. Lehetséges, hogy egy szenthez ment feleségül?

Ahogy felnézett Apollóra, próbálta felidézni a családnevét. Acadian, így mutatkozott be. Egyetlen történetre sem emlékezett Apollo Acadianról, pedig nyilván léteztek ilyenek. Amikor először meglátta, valamiféle hősnek hitte, de a tömeg úgy nézett rá, mintha még annál is több lenne.

Egy nem hivatalos trailer

– Ki vagy te? – suttogta Evangeline.

Apollo a szájához emelte a lány kezét, és megcsókolta a kézfejét, amitől Evangeline libabőrös lett.

– Aki nem fogja hagyni, hogy ezután bárki bántson téged.

Néhányan a közelben felsóhajtottak a szavai hallatán.

Apollo az ámuldozó tömeg felé emelte a szabad kezét egy olyan gesztussal, amely minden nyelven azt jelentette: csendet!

Az összegyűltek azonnal elhallgattak. Egyesek még térdre is ereszkedtek.

Hihetetlen látvány volt, ahogy ennyi ember ilyen gyorsan elcsendesedik – mintha még levegőt sem vettek volna, miközben Apollo hangja zengett a fejük felett.

– Úgy látom, néhányan közületek nehezen hisznek a szemüknek. De amit láttok, az a valóság. Életben vagyok. Amikor elhagyjátok ezt a termet, mondjátok el mindenkinek, hogy láttátok, hogy Apollo herceg meghal, majd a poklot is megjárva visszatér közétek.

Herceg. Evangeline-nek alig volt ideje feldolgozni, mit jelent ez a szó, és mivel jár – mert amint megszólalt, Apollo elengedte a kezét, és gyorsan levette a bársonyzekéjét, majd a vászoningét.

Az összegyűltek közül többen levegőért kaptak, Evangeline-nel együtt.

Apollo mellkasa csupasz volt, és izmos, a szíve feletti látványos tetoválás pedig egy két kardból álló szívet formált, egy névvel a közepén: Evangeline.

Kiemelés: EDDIG A PILLANATIG MINDEN EGY KICSIT OLYAN VOLT, AKÁR EGY LÁZÁLOM, AMELYBŐL EVANGELINE BÁRMIKOR FELÉBREDHET. ÁM A SZAVAKKAL ELLENTÉTBEN A NEVE APOLLO MELLKASÁN VISSZAVONHATATLANNAK TŰNT. EZ A FÉRFI NEM IDEGEN VOLT. ELÉG KÖZELRŐL ISMERTE AHHOZ, HOGY A SZÍVE FÖLÉ VÉSSE A NEVÉT.

Ekkor Apollo megfordult, megmutatva még valamit, ami nemcsak Evangeline-t, de minden összegyűltet megdöbbentett. Gyönyörű, büszke, egyenes hátát durva sebhelyek szabdalták.

– A sebhelyek az ár, amellyel a visszatérésért fizettem! – kiáltotta. – Komolyan gondolom, amikor azt mondom, megjártam a poklot. De vissza kellett jönnöm. Jóvá kell tennem a távollétemben elkövetett gaztetteket. Tudom, hogy sokak szerint a fivérem, Tiberius gyilkolt meg, pedig nem ő volt.

Döbbent sugdolózás futott végig a tömegen.

– Olyasvalaki mérgezett meg, akit a barátomnak hittem – bődült el Apollo. – Jacks nagyúr végzett velem. Aztán ellopta a feleségem, Evangeline emlékeit. Nem nyugszom addig, amíg Jackset meg nem találják, hogy halállal lakoljon a bűneiért!

A fenti részletet Stephanie Garber Egy átok az igaz szerelemért című regényéből Sepsi László fordításában közöljük.