HOGYAN KÉSZÜL A NŐTÖRTÉNET?

Szécsi Noémi pályáját regényíróként kezdte, első művelődéstörténeti könyvét, A budapesti úrinő magánélete címűt, Géra Eleonórával jegyzi. A Parknál 2019-ben jelent meg a Lányok és asszonyok aranykönyve, amely a 19. és 20. század fordulóján élt nők testhez való viszonyát térképezi fel. Hosszas kutatás előzte meg legújabb, Régen minden lánynak jutott férj című nőtörténeti munkájának megjelenését, amely az idei Ünnepi Könyvhét egyik újdonsága lesz.

Szécsi Noémi exkluzív műhelynaplója

Önben, kedves olvasó, mikor tudatosodott, hogy lánynak vagy fiúnak született? Mikor kezdte el foglalkoztatni, hogy a fenti tényállás milyen hatással lesz majd a világban betöltött szerepére? Mert tagadhatatlanul másképpen nőnek fel a lányok, mint a fiúk, még akkor is, ha a nemi szerepek manapság változóban vannak – ahogyan azt ma már a könyvek is tükrözik. Ma, a 21. század elején a lányok akár már óvodás korukban vagy kisiskolásként megismerkedhetnek azzal a gondolattal, hogy a céljaikat nem elsősorban a társadalmi elvárások alakítják, hanem a saját képességeik, lehetőségeik és érdeklődéseik, hiszen már egész kicsi korukban elkezdenek kérdezősködni arról, hogy hol vannak egy lány világának a határai. És az sem utolsó dolog, ha tudnak róla, hogy kik jártak előttük, kiknek köszönhetik, hogy mindez így van.

A szocializmus könyvkiadásában a nőtörténeti ismeretterjesztés alapját a történelem ismert asszonyai mellett a művészet és tudomány jeles női képviselőinek és a munkásmozgalom harcosainak regényes életrajzai képezték csíkos és pöttyös könyvek vagy az Így élt…-sorozat darabjainak formájában. Onnan tudom, hogy amelyiket csak felleltem a gyermekkönyvtárban, elolvastam. A kötet végére érve pedig rendszerint az a gondolat kezdett el foglalkoztatni: „Na de mi is történt valójában?” Hosszan kellett várnom, hogy kiderülhessen. Néha még ma is várok, mivel azóta legalább az kiderült, mit takargatott a sok-sok regényes életrajz: hatalmas tátongó lyukakat.

_{Jakab László és Rácz Hanna személyében két diplomás orvos kötött házasságot. A századfordulót megelőzően nem volt példa felsőfokú végzettségű pár frigyére, ezért az újságok még a képüket is leközölték (forrás: Uj Idők, 3. szám, 1904. január 17.)}

Az elmúlt évtizedekben azonban – a tudományos területen működő kutatók (történészek, néprajzosok, irodalomtörténészek, szociológusok) mellett – a nőtörténeti ismeretterjesztés területén én magam is részt vehettem a fehér foltok kitöltésében. Ártatlan szenvedélynek indult, no de mindannyian tudjuk, hogy nincsenek „ártatlan” szenvedélyek: a szenvedélyek a természetüktől fogva mindent felemésztenek. Így lett a regényíráshoz végzett történeti kutatásból rendszeres blogírás (Halcsontos Fűző), a blogolásból könyv (elsőként, 2015-ben A budapesti úrinő magánélete 1867–1914), mindezek következményeként pedig egyre aktívabb és tudatosabb ismeretszerzés. Ami pedig a legfontosabb: másokkal – könyvkiadók szakmai műhelyeivel, hagyatékok tulajdonosaival, kutatókkal, lelkes olvasókkal – együttműködésben. Például a postaládámban vissza tudom keresni azt a Kanadából írott levelet, amelyben 2015. november 18-án akkori szerkesztőmet, Magyarósi Gizellát győzködöm: a torontói egyetemi könyvtárból sikerült kikölcsönöznöm és elolvasnom Stefánia főhercegnő memoárját angol nyelven, és az eredetileg 1935-ben németül megjelent mű igencsak megérdemelné, hogy annyi év után először magyarul is megjelenjen. Hamarosan a magyar olvasók is a kezükbe vehették a tragikusan elhunyt trónörökös frusztrált nejének visszaemlékezéseit, ezáltal a nőtörténet kutatóinak is forrásként szolgál.

Aztán emlékszem arra a téli napra, amikor aprókat lépve kocogtam a budai hegyvidék emelkedőin, hogy az ónos esőtől felfagyott betonon nehogy hanyatt vágódjak. Pár perc múlva egy budai polgárcsalád első világháború utáni nehézségeiben és örömeiben mélyedhettem el. Petneki Katalin, aki megengedte, hogy saját könyvemhez a családi leveleket kijegyzeteljem és elolvassam édesanyja kamaszkori naplóját, azóta két kötetet adott ki Petrich Kató pompás és szépen megőrzött hagyatékából, hogy ezzel tisztelegjen felmenői emléke előtt. Amikor Kertész Edina Hugonnai Vilma életéről szóló mesekönyvét az Orvostörténeti Múzeumban bemutattam, még csak éppen kerekedett a hasam, de mire az első magyar orvosnő rendelési naplóit olvasgattam a múzeum levéltárában, már a kínok kínját álltam ki öt hónapos magzattal a hasamban vetélésekről, méhen kívüli terhességekről értesülve. De mindenki túlélte. Legkisebb csemetém féléves volt, amikor – a járvány előtti őszön – a női test századfordulós megjelenítéséről szóló Lányok és asszonyok aranykönyve a Park Kiadó gondozásában megjelenhetett.