VILÁGOK ÜTKÖZÉSE

Gondolattöredékek a Nápolyi regények újraolvasása közben

Egy nyilvános beszélgetés miatt kezdtem el ismét a Nápolyi regényekkel foglalkozni. Hálás vagyok, hogy így alakult, mert kiadói munkám mellett saját elhatározásból nehezen tudtam volna a mindennapjaimba beilleszteni egy 1800 oldalas regényfolyam újraolvasását.

Tönkő Vera írása 

A tetralógia első kötetét (Briliáns barátnőm) 2016-ban, első megjelenésekor olvastam. Azóta eltelt jó néhány év, számos réteg rakódott az első benyomásra. Megjelentek a kísérő-magyarázó kötetek: a Gomolygás és a Véletlen találatok, az új regény, A felnőttek hazug élete, és egy vékonyka esszékötet, az I Margini e il dettato (A margón: Az olvasás és az írás örömeiről). Kritikák, tanulmányok, monográfiák születtek. Elkészültek újabb filmadaptációk, három évad a tetralógiából, a Nő a sötétben, valamint egy Ferrante Fever című dokumentumfilmirodalmi világsztárok és filmrendezők közreműködésével.

_{A Ferrante Fever hivatalos trailere}

Ezek az élmények, hatások, ismeretek folyamatosan árnyalták a véleményemet. Az elmúlt években sokszor, sok helyen formális interjúkban és informális könyvklubokban is beszélgettem Elena Ferrante könyveiről, de a könyveket nem olvastam újra (az első három regénnyel, a kamaradarabokkal – Tékozló szeretet, Amikor elhagytak, Nő a sötétben – más a helyzet, azokat a kiadási szerkesztői folyamatok miatt többször újra kellett olvasnom), csak átfutottam a köteteket, az agyonjegyzetelt margókat, a feljegyzéseimet.

2016 és 2019 között Lenù és Lila barátságának és szövegeinek dinamikája vonzott. Magával ragadott a színes, hangos, izgalmas, lendületes történet. Lekötött a család, a hálózatok mesteri működtetése, az egyszerre ragyogó és sötét város, Nápoly ábrázolása. A regény szerkezetére, arra, hogy Lenù és Lila története szünetekkel, csendekkel, veszekedésekkel, törésekkel és eltávolodásokkal teli, kevésbé figyeltem. Most, 2024-ben abban érzem az erejét, ahogyan felsejlik a szereplők egymásrautaltsága, az, hogy akkor is hatnak egymásra, amikor nincsenek jelen egymás életében, minden pillanatban befolyásolják egymást, kölcsönösen egymás útját járják. Lenù és Lila világban való létezése egymásra épül, függenek egymástól, mégsem redukálhatóak egymásra. A regény munkacíme L’amica necessaria (A szükséges másik) volt, és Adriana Cavavero olasz feminista filozófus a szükséges másik fogalmára vezethető vissza (Te, aki nézel, te, aki mesélsz). Cavavero a nők közötti barátság narratív jellegzetességeiről ír, arról a folyamatról, ahogy az önéletrajzi elbeszélések kereszteződnek, mely folyamat a kölcsönös életrajzi kiteljesedést eredményezi. Az elbeszélhető én átadódik a másiknak, így a másik megismer egy történetet, melyet egyrészt elmesél másoknak, másrészt újramesél az elbeszélőnek. „Elmondom neked a történetem, azért, hogy aztán te elmondhasd azt nekem” (Te, aki nézel, te, aki mesélsz) – ez lett a Nápolyi regények izgalmas narratív technikájának kiindulópontja. A címváltozás pedig Gertrude Stein Alice B. Toklas önéletrajza című művének hatása, de ez egy másik, hosszú történet.