VILÁGOK ÜTKÖZÉSE

Gondolattöredékek a Nápolyi regények újraolvasása közben

Egy nyilvános beszélgetés miatt kezdtem el ismét a Nápolyi regényekkel foglalkozni. Hálás vagyok, hogy így alakult, mert kiadói munkám mellett saját elhatározásból nehezen tudtam volna a mindennapjaimba beilleszteni egy 1800 oldalas regényfolyam újraolvasását.

Tönkő Vera írása 

A tetralógia első kötetét (Briliáns barátnőm) 2016-ban, első megjelenésekor olvastam. Azóta eltelt jó néhány év, számos réteg rakódott az első benyomásra. Megjelentek a kísérő-magyarázó kötetek: a Gomolygás és a Véletlen találatok, az új regény, A felnőttek hazug élete, és egy vékonyka esszékötet, az I Margini e il dettato (A margón: Az olvasás és az írás örömeiről). Kritikák, tanulmányok, monográfiák születtek. Elkészültek újabb filmadaptációk, három évad a tetralógiából, a Nő a sötétben, valamint egy Ferrante Fever című dokumentumfilmirodalmi világsztárok és filmrendezők közreműködésével.

_{A Ferrante Fever hivatalos trailere}

Ezek az élmények, hatások, ismeretek folyamatosan árnyalták a véleményemet. Az elmúlt években sokszor, sok helyen formális interjúkban és informális könyvklubokban is beszélgettem Elena Ferrante könyveiről, de a könyveket nem olvastam újra (az első három regénnyel, a kamaradarabokkal – Tékozló szeretet, Amikor elhagytak, Nő a sötétben – más a helyzet, azokat a kiadási szerkesztői folyamatok miatt többször újra kellett olvasnom), csak átfutottam a köteteket, az agyonjegyzetelt margókat, a feljegyzéseimet.

2016 és 2019 között Lenù és Lila barátságának és szövegeinek dinamikája vonzott. Magával ragadott a színes, hangos, izgalmas, lendületes történet. Lekötött a család, a hálózatok mesteri működtetése, az egyszerre ragyogó és sötét város, Nápoly ábrázolása. A regény szerkezetére, arra, hogy Lenù és Lila története szünetekkel, csendekkel, veszekedésekkel, törésekkel és eltávolodásokkal teli, kevésbé figyeltem. Most, 2024-ben abban érzem az erejét, ahogyan felsejlik a szereplők egymásrautaltsága, az, hogy akkor is hatnak egymásra, amikor nincsenek jelen egymás életében, minden pillanatban befolyásolják egymást, kölcsönösen egymás útját járják. Lenù és Lila világban való létezése egymásra épül, függenek egymástól, mégsem redukálhatóak egymásra. A regény munkacíme L’amica necessaria (A szükséges másik) volt, és Adriana Cavavero olasz feminista filozófus a szükséges másik fogalmára vezethető vissza (Te, aki nézel, te, aki mesélsz). Cavavero a nők közötti barátság narratív jellegzetességeiről ír, arról a folyamatról, ahogy az önéletrajzi elbeszélések kereszteződnek, mely folyamat a kölcsönös életrajzi kiteljesedést eredményezi. Az elbeszélhető én átadódik a másiknak, így a másik megismer egy történetet, melyet egyrészt elmesél másoknak, másrészt újramesél az elbeszélőnek. „Elmondom neked a történetem, azért, hogy aztán te elmondhasd azt nekem” (Te, aki nézel, te, aki mesélsz) – ez lett a Nápolyi regények izgalmas narratív technikájának kiindulópontja. A címváltozás pedig Gertrude Stein Alice B. Toklas önéletrajza című művének hatása, de ez egy másik, hosszú történet.

_{Lenù és Lila az HBO Briliáns barátnőm című sorozatában}

Az elragadtatott kritikák a női barátság jellegzetességeire összpontosítottak, arra, hogy mi mindenre képesek a nők együtt, ha szeretettől vezérelt szövetségre lépnek.

De bárki a megmondhatója, akinek volt már közeli barátnője, hogy a nők közötti barátságokat sötétebb erők, rossz, ártó érzések és indulatok is táplálják. Irigység, féltékenység, bosszúvágy, elnyomás, árulás, manipuláció. Lenù azt írja Liláról: „áhította, hogy ő töltse ki életem minden zugát”, meg azt is: „taszajt rajtad egyet, épp csak hogy kibillenj az egyensúlyodból.” Ezek a sötét erők izgatnak most.

A feminizmust mint a nővériséget kidomborító elméletet is egy ilyen mély, sötét, kétséges kimenetű erőnek látom. Az önmagát felszabadítani igyekvő értelmiségivé vált Elena hamar szembesül azzal, hogy íróként és magánemberként másképp viselkedik, mások a lehetőségei és a képességei. Ha a saját életéről van szó, gyenge. „Csak a vonaton jöttem rá, hogy igazából miért változtattam útirányt. A történtek ellenére még mindig tombolt bennem a szerelem, és elundorodtam a gondolattól, hogy ártsak Ninónak. Írhattam és beszélhettem én akármennyit a nő önrendelkezési jogáról, képtelen voltam lemondani a testéről, a hangjáról, az okos gondolatairól. Szörnyű volt bevallanom magamnak, hogy még mindig akarom őt, hogy még a lányaimnál is jobban szeretem. Ártani neki és soha többé nem találkozni vele – már a gondolatától is fájdalmasan fonnyadtnak éreztem magam: a művelt szabad nő elvesztette szirmait, levált az anya-nőről, az anya-nő elcsatolódott a szerető-nőtől, a szerető-nő szintúgy a dühödt banyától, és mintha így, ahogy voltak, repültek volna el a szélrózsa minden irányába.” (Az elvesztett gyerek története) Íróként, modern, szabadelvű gondolkodóként Elena egyik visszatérő rossz érzése, hogy ő inkább papíron, elméletben feminista, a magánéletében csetlik-botlik, mint bármelyik nő.

Most, hogy a finom részletekre is tudtam figyelni, feltűnt, hogy ez a „szélrózsa minden irányába” való szétszóródás a zárókötet vissza-visszatérő motívuma, mintha a végkifejletre, Lila nyomtalanul való eltűnésére készítene fel. Amikor Lenù elhatározza, hogy elválik, férje, Pietro végső kétségbeesésében odahívja Nápolyból a nő anyját, aminek óriási, erőszaktól sem mentes veszekedés lesz a vége, persze nyelvjárásban. „Pietro elképedve nézte, mi folyik. Az én világom összeütközött az ő világával, és darabjaira hullott.” (13) Amikor Lenù Nino törvénytelen fiát figyeli, az jut az eszébe: „Személyiségünk darabjai szerteszét szóródnak, mintha önmagunk szétszórásából állna az életünk.” (17) Amikor az anyja haldoklik, azt mondja Lenùnak: „Jól teszed, hogy nem kereszteled meg Immacolatát, ezek butaságok, én most már tudom, hogy ha meghalok, kicsike, egészen kicsike darabokra fogok szétesni.” (64) Amikor azt mondja Lilának, hogy el akar költözni Nápolyból, mert míg Lila megőrizte egyben az életét, ő szétszakadt ezer kis darabra, ezt a választ kapja: „Én is apró darabokban vagyok.” (82) Ez a sok utalás a széthullásra csodálatosan érzékelteti, milyen fájdalmasan éljük meg azt, hogy az identitásunk megállás nélkül foszladozik, Lila szavával szétmállik. A Nápolyi regényekben kulcsfontosságú, hogy kinek mennyire stabil az identitása. Az ezt alátámasztó csúcsjelenet az 1980. november 23-i földrengés leírása: „Mozgott az egész világ: a tűztenger a földkéreg alatt, a csillagok kohója, mozogtak a bolygók, az univerzumok, a fény a sötétség mélyén, a fagy néma tömbje” (53), és Lila nem tudja szilárdan megvetni a lábát, nem bízik magában, úgy érzi, képlékeny, elveszti a körvonalát.

 

_{1980. november 23-án közel 2600 ember vesztette életét a Dél-Olaszországot sújtó földrengéssorozatban (forrás: AP Archiv)}

Ezt tartom most a regény legfontosabb jelenetének, amikor eldől, ki az erősebb, ki az, aki a másik nélkül is meg tudja határozni önmagát. Nem Lila, aki a félelemtől elvesztette Lilát, hanem Elena, aki megőrizte Elenát. Magmaradt a tartása, nem roppant össze, ő az, akinek stabil az identitása, „aki mindig mozdulatlan, a körző tűje, amely köré köröket rajzol a grafithegy”.

Első olvasáskor inkább Elenára figyeltem. A zűrös Lila, aki senkinek nem hajlandó fejet hajtani, bosszantott, a közelsége kényelmetlen volt. Akkor az a küzdelem izgatott, ahogy a portás lányából értelmiségi úrinő, intellektuális körökben is meghatározó személyiség lesz. Tetszett a szabadsága. Az akarni vágyása. Szenvedélyes identitáskeresése. Ezúttal jobban megérintett a Lila lényéből áradó végtelen szomorúság, a hiperszenzivitása, tehetetlensége, kiszolgáltatottsága, félelme mindentől és mindenkitől, átokrossz, elviselhetetlen természete, állandó lesben állása, megadása, önfeladása. Az a jelenet, amikor az első kötet végén az esküvője napján azt mondja Lenùnak, hogy neki mindig tanulnia kell, nem adhatja fel, mert „te vagy az én briliáns barátnőm, a legjobbá kell válnod, nem érhet a nyomodba se nő, se férfi”, erősen a gyomromba mart, Lila keserű lemondásának, kudarca bizonyítékának tűnt. Ha ő nem képes kitörni, legalább a barátnője ne szúrja el. Nem kis terhet tesz ezzel rá. A párbeszéd jóval indulatosabban megismétlődik a harmadik kötet végén, amikor Lenù elmondja Lilának, hogy Nino kedvéért elhagyja a családját: „Minek tanultál annyit? Mi a faszért képzeltem, hogy gyönyörű életed lesz, hogy helyettem is élvezheted? Tévedtem, seggfej vagy.”

Lila érdeklődése Nápoly iránt is új színezetet kapott a Gomolygás óta. A műhelynapló egyik érdekes miniesszéjében (Városok) foglalkozik Ferrante a szeretet nélküli város kérdéskörével, Karthágóval, a gyűlölet és bosszú városával, a városépítő Dido alakjával, a metropoliszlabirintusokkal, azzal a gyerekkori vágyával, hogy ő is várost alapít majd, eljátszik a gondolattal, hogy milyen lenne egy nők által alapított és vezetett város. Ennek az esszének a végén summáza a városhoz való viszonyát: „Nápoly számomra a mai napig hideg, viharos, esőáztatta város.”