A Helikon Kiadó 21 dal című sorozatában jelenik meg szeptemberben Falcsik Mari önéletrajzi ihletésű prózája, a My Rocks. Az igazi idő és az Azt hittem című, legutóbbi versesköteteiről, vagy Joseph O’Connor, Walter Isaacson, Max Porter, Kazuo Ishiguro és Bob Dylan fordításairól is ismert író, költő, műfordító műhelynaplóját közöljük itt, a Nyugati tér blogon.
Falcsik Mari exkluzív írása
Ha költőről van szó, aki egyszer csak epikát ír, kötelezően bekúszik prózája fogadtatásába a kérdés, vajon kimerültek-e poétikai forrásai, vagy hogy melyiknek érzi inkább magát, írónak vagy költőnek. Nem igazán releváns felvetések ezek, hiszen ha az ember ír, a szó, a grammatika, a belső vagy külső történet mindenféle nemében és formájában ugyanazt jelenti neki: a maga nyelvén kifejezve megpróbálja ábrázolni az emberi lét kisebb-nagyobb adott töredékét. Van az a leegyszerűsített tradicionális képlet, amit az írásművészet a legősibb és a legmodernebb korszakaiban soha figyelembe nem vett: hogy az epikában a cselekményen van a hangsúly – miközben pedig
Nekem voltak és lesznek – és épp készülnek is – olyan írásaim, amelyeket a szabályszerű definíciók szerint „műnemkeverőnek” szokás tekinteni.
Mindemellett, a My Rocks címet viselő kötet mind a 21 története a legegyszerűbb értelemben vett elbeszélés. Egyszerűen mesélik el, ami történt, nem alkalmaznak új prózanyelvet létrehozó grammatikát, sem extrém szerkezeti megoldásokat. Majdnem lineárisak – a cselekményvezetésükben meg az idősíkot illetően – is.
A sztorik java részét – ami eleve adódik a rock-korszak gyermekeként általam választott zenei világból – önéletrajzinak is lehetne nevezni. De, mint tudjuk, fiction kategóriában ezzel azért jobb csínján bánni. Én inkább úgy fogalmaznék: sok bennük a személyes. A saját. Tapasztalásban is, de teremtésben is. A történetek visszamennek a gyerekkorig, nagy teret kap bennük nemzedékem szédült ifjúsága a maga pótolhatatlan veszteségeivel, valamint az ifjabb felnőttkor is, azokkal a minduntalan végletesen összebonyolódó párkapcsolati technikákkal. De remélem, azért minden komor tónus alól kisugárzik a keserű humor, generációm bőven adagolt túlélőszere, az irónia, az önirónia. Hogy átjön a szövegen, mit is jelent a fordított Ernesto, miszerint A man can’t be defeated but can be destroyed.
Ez a kötet végül is szellemi eszmélésem első pillanataitól íródott a mostani megjelenéséig. Kamaszkorom magaslázas szabadvers-korszaka után az úgymond „komolyabb” próbálkozásaim: huszonéves kori lírikus prózáim voltaképp novellakezdemények. Nem forrtak ki akkor teljes elbeszélésekké – de most örömmel helyeztem el belőlük néhány sort, sőt passzust ezekben az új szövegekben. A töredék-prózaírás aztán később is folytatódott, főleg ha nagyon sűrűvé lett az élet akár a legjobb, akár a legrosszabb értelemben. Nem naplót vagy vallomásokat írtam, hanem a lírai eszközökkel és a gondolatfutamokkal nem spórolva, megpróbáltam fikciós sztoriba fogni a fölgyűlt átéléseimet. Egyes részletek most azokból is helyet találtak itt.
Nekem ez a helyzet is régi evidencia: hogy egy zeneszámmal kapcsoljam össze, amit írok, pontosabban, hogy egy zeneszám meghatározó eleme legyen annak, amit írok. Világéletemben egy-egy végtelenítve játszott „számra” írtam prózát, egy-egy olyan zenedarabra, amelyben fölismertem az epikus sodrást vagy a lírai töltetet, ami elmesélte, sőt szinte tollba mondta nekem az adott történetet.
A kötetem címe: My Rocks. Az én szikláim. Ezzel a birtokos szerkezettel is kifejezi, mennyire és hogyan a sajátom mindaz, ami benne van: a kor, a helyek, a hősök. Nyilván adta is magát valami ilyesfajta címfelvetés, ha már a Helikon 21 dal sorozatában én az angolszász rockból rendeltem a szöveghez a dalt rezonőrnek vagy afféle asszociatív háttérnek. A 21 kétharmados többsége, 14 dal jellemzően a rock aranykorából való, a hosszú ’70-es évekből, ami, nem mellesleg, kamasz- és ifjúkorom, gimnáziumi és egyetemista éveim dekádja volt. Van 3 dal, ami még gyerekkorom homályában, a ’60-as években született – és alig akad néhány, ami ’79 után: mindössze 3 származik a ’80-as évekből, és csak egyetlenegy a XXI. század elejéről – de az meg egészen kortalan hangzású.
A kötetcím azonban nem pusztán a rockzenére tesz direkt utalást. Hanem természetesen miránk, azokra is, akik hallgattuk, és mindmáig – meg már amíg csak élünk – mély átéléssel hallgatjuk ezeket a fantasztikus dalokat. Rólunk szólnak a történeteim, akik akkor és itt éltük a mindennapokba tördelt sorsunkat, ebben a mi földrajzilag félig-meddig, gondolatilag meg majdnem egészen ránk zárt rezervátumunkban, aminek a kerítésein a rockzene azért csak át tudott törni, hogy megmentsen minket az elérzéketlenedéstől és a besüllyedéstől: „Hail, hail rock’n’roll / Deliver me from the days of old / Long live rock’n’roll / The beat of the drum is loud and bold / Rock, rock, rock’n’roll / The feelin’ is there, body and soul” – ahogy 1958-ban Chuck Berry a School Days-ben előre elüvölti.
Az én 21 sztorim igazában arról szól, hogy volt egyszer egy Magyarország, a XX. század második felében, ahol az emberek közül egyik-másik – fővárosi vagy vidéki, gyerek vagy felnőtt, nő vagy férfi, kamasz vagy öreg – hősiesen küzdött a mindenkori és aktuális, a helyi és országos esélytelenség lápvidékein.
Az volt az álmom ezzel a kötettel, hogy míg az olvasó a hőseimmel járja nehéz útjaikat, a választott 21 dal úgy magasodjék ki előtte ebből a mi egykori életünk mocsaras terepéből, mint huszonegy szép szál szilárd szikla.
A könyvben felcsendülő dalok listája ebben listában is elérhető: